Teofil

24 01 2012

Egyszer volt, mekk, hol nem volt, volt egyszer egy öreg kecske, Teofil. Jobb szarva: fából volt. Három tavasz előtt szarva beszorult a cirkuszkerítésbe és addig-addig, hogy letört. A gazda, Ihók, meg faragott egy újat, ni. Olyat, amilyet. Teofil bal szeme – az is fából volt. Szemét négy tavasz előtt a vadrózsabokor szúrta ki. Nosza, a gazda, aki nagyon szeretett fából ezt-azt bütykölni, faragott neki egy fagolyót, szemnek. Teofil patái – na, azok még megvoltak mind. Maga alá húzta őket és naphosszat a porban heverészett, lecsukott szemmel, szakálla alatt a kecske-nóta sorait füttyögve, hortyogva. Így élt vénecskén Teofil kecskénk, a baromfiudvar lármáját alig mekkzavarva. De amikor a hold sarlója lecsukott kecskeszemnyire véknyult, na, akkor feléledt Teofil és elindult a tanya kerítésén túl pokolbeli kalandjaira.

Teofil és a fantom koca (tovább >>)

A baromfiudvar lakói már hajnalok óta másról sem kotkodácsoltak, gágogtak, nyávogtak és fercsegtek, csak arról: meneküljünk, visszatért a fantom koca! Leharapja a taréjunkat és a nyakába akasztja, dísznek – futott ide-oda, felvetett fejjel a pulyka. Egyenként kitépi a tollunkat és szalmaszálakat szúr be helyettük, azzal szívja ki a vérünket, sápítoztak és pislogtak a kacsák. Mindenki rémesebbnél véresebb részletekkel szolgált, mindenki tudni vélt valami újat, a másik meséjénél még borzasztóbbat. A szomszéd tanyán élt a szikár Ihók gazda öccse, a termetes Timás. Volt neki egyszer egy hatalmas kocája. Vérszomjas volt, kegyetlen, hegyesre kopott fogú malac. Orrán kereszt-forma forradás, füléből baltaél alakú darabok hiányoztak, szeme – mint a vadmacskáé!

Amikor ez a gigászi koca már minden porban kapirgáló és földet túró jószágot elpusztított a tanyán, na, akkor szúrta le végre Timás, aki maga is disznónyi ember volt. Mondják, az első szúrás után a malac az ól tetejére szökellt, onnan vicsorgott. Timás gazda nagy hasa (amit a tyúkok csak megtermett tojáshoz hasonlítanak) csak remegett. Aztán birokra keltek és Timás újra döfött. A koca húsából vagy négy évig jól volt a gazda, bőréből nejének még kesztyű, meg öv, sőt még kabát is került. Na – ez a malac tért most vissza a lakatlan kísértetólba, hogy visszakövetelje elveszett darabjait, a kolbásznak használt renyhe béltől, egészen a bőrkabát gallérjáig. Hogy aztán, természetesen, a szomszéd tanya lakóival is leszámoljon. A farkatlan kandúr legalábbis így mesélte. Attól meg Ihók dagadt kutyája, Kavics hallotta. Ő meg a gúnárnak vakkantotta tovább. Hát így. Hát így beszélik.

Mekk, minden mesének van valami veleje. Amikor a kesztyű tűnt el, Timás neje, a tömött zsáknyi Zsuzsanna még csak alig zsémbelt. Amikor a bőröv – már zsinórban zsörtölődött és zsandárt emlegetett. De amikor a bőrkabátnak, a gazda legbecsesebb ruhadarabjának kelt lába, Zsuzsannából akkor jött csak elő igazi házsártos természete. Álló nap sápítozott, zsörtyögött és hápogott. Az ablakukban gubbasztva csípte el aztán e szörnyű híreket a farkatlan kandúr.

Kavics, a komondor, Teofilra ásít: Te mit gondolsz, kecske? Kavicsot a gazda se nem vette, se nem az utcán lelte, hanem csepp kavicsként az udvar sarkában szunyókálva találta. Már kölyökkutyaként is olyan lusta és dagadt volt, mint egy kő. Ha ment is, inkább gurult. Fehér volt, többnyire. Eső után fekete. Teofilnak legjobb komája. De Teofil, még nem gondol semmit a fantom kocáról. Közeleg az éjjel, amikor a hold sarlója úgy összeszűkül, mint egy jóllakott kecskeszáj. Na, majd akkor. Na, addig nem.

(A mesék teljes szövege letölthető: “Mesék a következő generációnak” (PDF, 3.666 kb)


Actions

Information

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s




%d bloggers like this: