Széndiók

23 01 2012

Amikor a folyók áradni kezdtek, hát látom ám, néhányan a partjára ültek és kezdték a vizet visszagyömöszölni a medrébe, mintha csak lepedő lenne, amit a matrac alá be lehet gyűrni. Mások meg akkora kanalakat fogtak, mint egy lavor, és a kiöntött vizet hozzáfogtak visszamerni a folyóba: a hidak megteltek tüsténkedő emberekkel, kezükben a hatalmas kanalakkal. De a folyók csak nem akartak rendesen viselkedni. Hallottam, hogy volt olyan vidék, ahol mindent víz borított, víz volt a kertekben, víz az iskolaudvaron, a mozikban, a konyhákban, víz hömpölygött a hálószobákban – csak a folyómeder maradt száraz. Az állatoknak persze több eszük volt. A lovak, régi szokásukhoz híven, szárnyakat növesztettek és magas fák tetejére költöztek. A pockok, nyulak, macskák a békáktól lestek el fortélyokat: volt, aki uszonnyal próbálkozott, de a kutya például, aki ekkor már nem volt az ember legjobb barátja, tüdejét egyszerűen kopoltyúra cserélte. A folyók meg csak áradtak, a cipőm orra is kis híjján vizes lett.  (tovább >>)

A patakok, erek, vájások kimosták a földből a szemetet, az istállókból a trágyát, így se inni nem lehetett a vizet, sem fürödni benne. Hozzászoktunk, hogy mocskosan éljünk, a szappant hamar elfelejtettük, és legfeljebb a felhőkből, meg a ködből, meg a harmatból ittunk. Ez volt tavasszal. Ó, nyáron már egészen más lett a helyzet. Kisütött a nap. Beindult az olvadás! Először persze a házfalak olvadtak el, mint a napon hagyott csokoládé. A gyerekek hamar rájöttek, hogy az utakat, meg a fekete bitumenbe ragadt olvadt gumiabroncsokat úgy lehet majszolni, mint a medvecukrot. Lassan mind megették az autópályákat, de csak lassan, mert fújni kellet őket, hiszen forrók voltak. A nap meg csak sütött. Ha valaki például tükörtojást akart enni, nem kellett mást tennie, csak kitartani a csupasz tenyerét, zsupsz, bele egy tojást, és már kész is volt, akkora volt a forróság. De vigyázni kellett, mert a körmök is megpörkölődhettek. Na, tiszta víz nyáron sem volt. Az eső megszáradt még mielőtt lehullott volna. Így az égből legfeljebb csavarok, meg használt elemek hullottak. A tavak meg eltűntek nyáréra, mintha nem is lettek volna. Na, igen. Az állatok megint okosabbak és gyorsabbak voltak. A malacok például, a leglustábbnak tartott állatok, fülüket megnövelték és napernyőként feszítették ki fejük felé. Néha, méteres nyelvükkel, a harmatból is tudtak lefetyelni. A varjúnyira dagadtak legyek szárnya meg akkora lett, mint egy teniszütő, azzal legyezték magukat. De ha jöttek a viharok… aminek szárnya volt, jobb, ha a földbe ásta magát. Kész járatai voltak a galamboknak a veteményesek alatt. Akkora volt a szél, hogy a házakat felkapta és a levegőben összekoccantak, mint a pezsgős poharak. Ez történt felénk. Na, de már csak megnézem, mi van messze, az üveghegyen is túl! Azt beszélik, ott van valami, ami miatt mindez a szörnyűség ránk köszönt. Talán egy felhergelt óriás állat? Egy elszabadult rém? Mi lehet akkora, hogy ha egyet toppant, itt vet szelet a lába?

Felvettem hát ronggyá nyűtt futócipőm, műanyag szatyromba raktam kormos kenyérhéjat, meg műanyag palackba csalánnedvet és felkerekedtem, hogy megkeressem azt a túlnani nagyokost, aki megmondja, mi végre mind e baj. A hegyen túl aztán olyat láttam, hogy a varrás kiszaladt a nadrágomból, a gombok meg lepotyogtak a kabátomról, és kikeltek. A kabátfácskákról aztán szüreteltünk sok-sok kis zekét, meg is gazdagodtam belőle – de az már egy másik mese.

Elindulok, kelek át az üveghegyen, hát látom ám, nem üveg az: műanyag. Törtem, kapartam, rágtam, végül utat találtam odaátra. Nem fogjátok elhinni, a műanyag hegyen túl a mi világunkat találtam – csak éppen a fordítottját. Ami nálunk keltre, ott nyugatra folyik, ha itthon balra fésülöm a hajam, ott, jobbra áll, pont mint a tükörben. Ami itthon befelé, ott kifelé nyílik, ami nálunk hopp, ott hipp. Ebben a tükörvilágban az emberek alvás helyett ébren vannak és alszanak, amikor ébren kellene lenniük. A pipát először elfüstölik, csak aztán tömik meg. Egy városba érek. A neve: Óó. Éppen ünnepelnek. Bezörgetek emide, beengednek amoda, kopp, kopp, kérdem, honnan jön az árvíz, tudjátok, fuldoklunk, honnan jön a hőség, és közben nem győzök hunyorogni: ezek mindent le-be-ki- meg meg-világítanak. Úgy bámulok, hogy bele is vakulok, már alig látok. Az utcáikon ezerféle lámpa ég, valóságos lámpaerdő, fa meg bokor, meg cserjeszerű oszlopon. Van köztük magas, cérnaszál-vékony, elefántláb vastag, kíváncsin kunkorodó, vagy éppen pörkölt gyufaszálnyi oszlop. Van olyan, amit össze lehet téveszteni egy szőrös emberi karral, és van amelyik lehajol, ha valaki közelít hozzá, hogy a magányos vándor éjfél után el tudja olvasni a buszjegy feliratát. De lámpák világítják meg a lámpákat is: vannak izzók, amik a lámpaoszlopokat, és megint más izzók, amik a lámpaégők foglalatait világítják meg. A lámpák, természetesen, nem csak világítanak, de meleget is adnak, így a gyerekek tudják, hogy alattuk nem szabad sokgombócos fagyit enni, vagy epres-jeges teát inni.

(a folytatás, illetve a mesék teljes szövege letölthető: “Mesék a következő generációnak” (PDF, 3.666 kb)

Heat

Born


Actions

Information

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s




%d bloggers like this: